Ma úgy voltam vele, hogy akik a kiszemeltek társaságában voltak, vagy olyan helyre ültek ahova nem tudtam melléjük csatlakozni, vagy valakivel már csevegtek, ezért a beszélgető-partnerem válasszon ki engem. Sorra jöttek a buszon az emberek, de senki nem ült mellém. Reméltem, hogy nem egy srác fog leülni, mert az elég furán jött volna ki. Aztán egyszer csak jött egy középkorú nő. Apró termetű volt, kicsit morcos tekintettel. Leült mellém, és én izgatottam kerestem, hogy hogyan kezdhetnék neki a társalgásnak.

- Elnézést! - szólítottam meg. - Nagyon király az esernyője - tényleg jól nézett ki. Elég mókás mintázata volt.

- Köszönöm - válaszolta.

- Hol vette? - próbáltam folytatni.

- A Sparban.

- És strapabíró? Mert nekem hamar tönkremennek.

- Igen, ez az.

Aztán elővette a telefonját. Gondoltam, ennyi az egész. Nem lesz tovább. Vártam, míg elrakja, és folytattam:

- Nagyon pocsék idő van. Pedig tegnapelőtt még megsültünk - próbálkoztam tovább. Semmi válasz csak egy sor hümmögés és bólogatás.

Ezután már nem szóltam hozzá. Érzékeltem, hogy fura neki ez az egész. Én meg egy barátok nélküli szociopatának éreztem magam, aki így próbál ismerősökhöz jutni. Pedig ez nem így van, elhihetitek. Nagyon gáz volt. Elszomorított, hogy nem jutottam többre. És, hogy ilyen hülyén éreztem magam. 

De nem vagyok hajlandó feladni. Tovább folytatom ezt a tervet, mert nagyon szuper megismerni új embereket. És, ha ez a nő nem is volt vevő rá, akkor sem zavar, mert tudom, hogy vannak egy csomóan, akik szívesen ismerkednek.

Hazafele mentem. A buszmegállóban figyeltem, hogy ki lehetne a következő, akivel beszélgetek majd. Legalább négy idősebb néni várt a buszra velem együtt. Az egyik előttem állt sorban, gondoltam, leszólítom. De ötletem se volt, hogy hogyan kezdhetném. Nézelődtem tovább. Legelől egy ősz hajú nénike állt, hosszú, laza ruhában. Messze volt, és szintén fogalmam se volt, mivel indíthatnék. Megjelent egy másik, akinek húzogatós bevásárló kocsija volt. Rendesen megtömte, gondoltam, majd segítek neki, és el is kezdhetjük. De sajnos előre ment, és már akkor felszállt, mikor még a közelben se voltam. A negyedik néni alacsony termetű volt, fején napszemüveg, kezében egy közepes nehézségű szatyor. De nála se volt fogalmam arról, mit tehetnék. 

-"Ez most nem jött össze" - gondoltam magamban, míg szálltam fel a buszra. Azért még nem adtam fel. Az alacsony néni közelébe ültem, hátha találok valami megoldást. És rájöttem. A busz egyik oldala árnyékos volt, így szinte mindenki ott ült, tehát elfogytak a helyek, ahova magányosan leülhetnék. A másik oldalon sütött be a nap. Hőség volt, tehát rajtam kívül egy ember ült oda. - "Na, most itt a lehetőség" - jöttem rá, és leszólítottam a nénit.

- Elnézést, ideülhetek? - odaengedett, majd folytattam. - Nagyon meleg van.

- Igen. Aztán meg jön a jeges eső - válaszolta.

- Ne! Tényleg? - kérdeztem kétségbeesetten, aztán mondta, hogy ez csak szerinte lesz így. Egy ideig az időjárásról beszélgettünk, hogy régebben az emberek elmehettek két hétre úgy nyaralni, hogy végig jó idő volt, most meg már a két napnak is örülünk. Szóba jött az idei és tavalyi tél is.

Egyszer csak megemlítette, hogy az édesapjához megy, aki 99 éves lesz idén. A bácsi kertes házban él egyedül, kertészkedik, szorgoskodik a ház körül. A lánya hetente egyszer-kétszer kimegy hozzá segíteni. De a bácsi nagyon kemény. Három évvel ezelőtt, ezzel csaknem szívrohamot okozva a lányának, simán felmászott a cseresznyefára, mert ott volt jó a gyümölcs. Fél évvel ezelőtt még vezetett. Tavaly még horgászni is ment egyik ismerősével. Nagyon durván nyomja. Mennek néha hozzá lenyírni a füvet, de természetesen nem jó neki az, ahogy csinálják. Ha nem fogtam volna vissza magam, szakadtam volna a röhögéstől a bácsin. Egyszerűen zseniális, hogy miket művel. Sajnos ezzel a lányában csak nő az aggodalom, de az is csodás, hogy mennyire szereti az édesapját, és mennyire törődik vele.

Rátértünk arra, hogy milyen jó génjei vannak akkor, ha az édesapja ilyen aktív. Mesélte, hogy nem szokott gyógyszert szedni. Egyetlen baja, a szemével van, amit az édesanyjától örökölt. Mondta, hogy egyszer a szomszédja kért tőle fájdalom csillapítót, mert fájt a foga. Bement, és kivitte a pálinkát. Közölte vele, hogy öblögesse, míg el nem zsibbad.

Megkérdeztem, mit dolgozott az édesapja, hátha megtudunk valami érdekes infót, amit a történelem könyvekben nem említenek. És lám, kiderült, hogy a '80-as években volt egy női országgyűlési képviselő. Szerintem ez egy király dolog. Elenyésző mennyiségű nő van a Parlamentben, és hogy pont a '80-as években volt egy országgyűlési képviselő, az egyszerűen szuper.

Látszott a nénin, hogy élvezi a beszélgetést. Én is nagyon örültem, hogy ennyi mindent tudhattam meg, és mint kiderült, nem vagyok egyedül a szuper dédszülővel.

Remélem, ti is kedvet kaptok, hogy leszólítsatok egy-két idősebb, vagy akár fiatalabb illetőt. Izgalommal várom a következő beszélgtő partneremet, és azt, hogy megírjátok nekem az élményeiteket.

Délelőtt vártam a buszmegállóban. Vizsgázni indultam. Megbeszéltem messengeren csoporttársammal, hogy találkozunk majd a metrófeljárónál, közben zenét hallgattam. Egyszer csak megjött a busz. A váró alól két idősebb ember jött ki, egy néni és egy bácsi. Szépen előre sétáltak, majd mikor állt be a busz, a bácsival majdnem összevesztünk, hogy ki szálljon fel előbb.

- A végén mindketten itt maradunk - mondta.

- Jegyet kell vennem - válaszoltam neki, de rá se hederítve tovább mondogatta, hogy menjek.

Fleszálltam, majd leültem valahol. Épp egy olyan szám ment, aminek nehezen értettem meg a szövegét, így utána néztem, és míg szólt, azt olvastam. A bácsi leült elém. Gondoltam, beszélgetni kéne vele. De meg akartam várni, míg lejár a szám. Ott ült előttem, és arra gondoltam, tuti lecsúszom a lehetőségről. Még nem volt a fejemben, hogy blogot fogok írni, csak szimplán azt éreztem, beszélgetnem kell vele. A kb. 20 perces úton azzal nyugtatgattam magam, hogy mindjárt elalszik, hiszen ásítozik. Megérkeztünk az utolsó előtti állomásra, ahol általábban a legtöbb ember leszáll. A bácsi is és én is köztük voltunk. Mikor láttam, hogy a metrófelé indul, gyorsan kaptam az alkalmon és leszólítottam:

- Merre tetszik menni?

Az anonimitás érdekében a helyet nem említem, de hazafele ment. Épp permetezni volt az egyik barátjánál. Nagyon aranyos volt. Megbeszéltük, teljesen egyetértve, hogy nem tesz jót, ha otthon marad valaki nyugdíj után. Ahogy én se, úgy Ő se egy otthon-ülő típus. Szóbakerült a családja, mesélt az unokáiról, gyerekeiről, egy keveset a feleségéről is említett. Arról is beszéltünk, hogy mennyire közömbösek manapság az emberek. Nos, valamikor ilyenkor jött a blog ötlete. Nagyon hálás volt, hogy beszélgettem vele. Mondta, hogy sajnos már nincs sok kedves fiatal, meg jó beszélgető partner. Meg sok szerencsét kívánt a vizsgámhoz. Mindkettem boldogan váltunk el egymásól.

Lehet, ez nem a legizgalamasabb történet, de örömet okozott a bácsinak, és nekem is. Hiszem, hogy a többiből is jó és érdekes dolgokat fogunk megtudni a különböző emberekről, és talán még a múltról is mesélnek, a vágyaikról, álmaikról.

Kívánjatok sok szerencsét. És ti is tegyétek meg az első lépést. A többi jön magától. :)

Azért kezdtem bele ebbe a blogba, mert magunkat figyelve rádöbbentem, hogy iszonyatosan közömbösek vagyunk egymás irányába. Elhatároztam, hogy akárhányszor lesz rá lehetőségem, a hétköznapi utazásaimat feldobom egy kis beszélgetéssel különféle emberek társaságában. Ez több okból is hasznos. Először is fejlesztem a kommunikációs és a kezdeményező képességemet, ugyanis rám fér. Meg, mert színesíthetem vele mások reggelét, délutánját és vadonatúj embereket ismerhetek meg. Célom, hogy akik olvassák ezt az egészet, kedvet kapjanak egy kis csevejre a mellettük ülő személlyel. Remélem, ti is kezdeményeztek majd, vagy ha mégsem, akkor szívesen fogadjátok azt, aki elkezd veletek beszélgetni.

Annyit érdemes tudni rólam, hogy nem vagyok a szavak embere de, megpróbálom majd az eseményeket a valósághoz méltóan leírni.

Akkor kezdjük az ismerkedést. :)