Ma úgy voltam vele, hogy akik a kiszemeltek társaságában voltak, vagy olyan helyre ültek ahova nem tudtam melléjük csatlakozni, vagy valakivel már csevegtek, ezért a beszélgető-partnerem válasszon ki engem. Sorra jöttek a buszon az emberek, de senki nem ült mellém. Reméltem, hogy nem egy srác fog leülni, mert az elég furán jött volna ki. Aztán egyszer csak jött egy középkorú nő. Apró termetű volt, kicsit morcos tekintettel. Leült mellém, és én izgatottam kerestem, hogy hogyan kezdhetnék neki a társalgásnak.

- Elnézést! - szólítottam meg. - Nagyon király az esernyője - tényleg jól nézett ki. Elég mókás mintázata volt.

- Köszönöm - válaszolta.

- Hol vette? - próbáltam folytatni.

- A Sparban.

- És strapabíró? Mert nekem hamar tönkremennek.

- Igen, ez az.

Aztán elővette a telefonját. Gondoltam, ennyi az egész. Nem lesz tovább. Vártam, míg elrakja, és folytattam:

- Nagyon pocsék idő van. Pedig tegnapelőtt még megsültünk - próbálkoztam tovább. Semmi válasz csak egy sor hümmögés és bólogatás.

Ezután már nem szóltam hozzá. Érzékeltem, hogy fura neki ez az egész. Én meg egy barátok nélküli szociopatának éreztem magam, aki így próbál ismerősökhöz jutni. Pedig ez nem így van, elhihetitek. Nagyon gáz volt. Elszomorított, hogy nem jutottam többre. És, hogy ilyen hülyén éreztem magam. 

De nem vagyok hajlandó feladni. Tovább folytatom ezt a tervet, mert nagyon szuper megismerni új embereket. És, ha ez a nő nem is volt vevő rá, akkor sem zavar, mert tudom, hogy vannak egy csomóan, akik szívesen ismerkednek.